Játék helyett fegyelem

Valahol persze meg kell tanulni „egy helyben ülni”, de egy hat-hétéves gyerek számára ez még nagyon korai. Júniusban még önfeledten játszik az óvodában, szeptembertől pedig Anikó – vagy Mónika, vagy Andrea, vagy bármilyen – néni vezénylete alatt új ismereteket szerez, szigorú mederbe terelve azokat, őt magát meg 45 percre egy padba szorítva. Majd minderre, hogy mennyire is volt hatékony az a padban ülés, valamiféle értékelést is kap később. És a tudásvágy, ami talán ott volt benne, az „Anya, én alig várom, hogy tudjak olvasni!”-hozzáállás egyszerre átalakul, és ajtó előtt sírós, „nem szállok be az autóba, én oda vissza nem megyek!”-jelenetek következnek helyette. Persze, sok új szemléletű pedagógus van már, ahol nem a megszokott poroszos rend és fegyelem uralkodik, de ez egyénfüggő, és sajnos magát az egész rendszert pár óra még nem írja át.

Élet helyett elmélet 

A szigorúan szabályozott tanmenet, a tankönyvek eldöntik a diákok helyett, mit érdemes tudni. Nem a lehetséges kérdésekre válaszolnak, hanem kötelező jellegű információhalmokat tartalmaznak. A „miértek” mintha nem is léteznének, a tények szigorúak – évszámok, szabályrendszerek, súlyok és terhek, a matekban semmi játék, csak néha egy kis félelem a szemekben, mikor valami nem világos. Legrosszabb esetben, ott a korrepetálás… A megértés a legtöbb területen persze nem is annyira lényeges, csak tudni KELL a HELYES választ. (Az egyetlen helyest, amire más kreatív megoldás a rendszer érelmében elfogadhatatlan.) Így véreznek el aztán a gyakorlati életben emberek, és hiába a szigorú oktatási rendszer, a magyarok jelentős hányada funkcionális analfabéta. Egy szerződést nem tud értelmezni, egy többszörösen összetett mondatot összerakni, sokszor akkor sem, ha amúgy iskolázott.

Motiválás helyett értékelés

A gyerekek kíváncsiak, tanulékonyak, és bárki-bármit mond is, megvan bennük a tudásszomj. Az iskola azonban olyan vadul próbálja a kötelező tudásanyagot lenyomni a torkukon, beleverni a fejükbe – szándékosak az érzékletes kifejezések! – hogy pont azt ölik meg a gyerekben, ami alapvetően kéne a sikeres tanuláshoz: a motivációt. Ehhez még hozzájön az értékelési rendszer, a külső nyomás, a belső verseny, és az érdeklődő kisdiák kapásból egy unatkozó, ebből pedig egyre inkább renitens gyerekké válik. Hiányzik a tehetségnevelés is: a gyereket ugyanúgy értékelik abból, amiben esetleg születetten ügyesebb, mint abból, ami esetleg nem érdekli, nincs hozzá affinitása. Ha pedig az iskolától megy el a kedve, talán azzal sem fog soha semmit kezdeni, ami tehetség lakozna benne…

Innováció helyett…

Nem-haladás? Elavultság? Mi a helyes kifejezés? És nem, nemcsak a digitális eszközök számítanak itt, hanem mindenfajta más módszer. Ami nem a megszokott, frontális típusú oktatást alkalmazza, és egy témát aztán számonkéréssel zár le, ami nem egységekre bontva, az egyezményes tanmenetet lineárisan követve, ami nem már gyakran elavult és/vagy felesleges tananyagot ad le, mind az innovációhoz tartozhat.

Megoldások, kezdeményezések

Persze vannak olyan kezdeményezések, amelyek élhetőbb iskolában gondolkodnak. Illetve, nemcsak gondolkodnak, hanem tesznek is érte. Ezek lehetnek különleges iskolák – általában alapítványi fenntartással – amilyet például a Prezi is létrehozott, illetve a mindenki által ismert Waldorf iskolák is kilógnak a sorból abban, hogy a megszokotthoz képest egészen más módszereket alkalmaznak a tanításban, a gyerekekkel való együttműködésben. 

Azonban ezeknél talán sokkal fontosabbak azok a megoldások, amelyek az állami keretek közé igyekeznek bevinni a gyerekek számára jobb, élhetőbb tanulás vagy épp gyakorlati működés, alkotás modelljeit. Említeném itt a Közbigyó projektet, a Boldogságóra programot, és összességében, az élménypedagógia módszerek integrálását az állami iskolákba. Ötletek, módszertanok, közös alkotás, a tudásvágy felébresztése: ezen dolgozik számos lelkes pedagógus, akik alkalmazkodnak a rendszer követeléseihez, de nem szeretnék mindezt kizárólagosan rányomni a gyerekekre.